Ismerje meg a nők egyetlen szabadság. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata
Tartalom
A szél behordta hóval az utakat, a lovak csülökig járnak benne; a fenyőfák sötét lombja meghajlik a hóburok terhe alatt, az alsó geszt vékony galyára pedig ráfagyott a nappali olvadástól a jég vastag rétegekben, úgy, hogy mikor a szellő végig suhan az erdőn, a jégcsapos lomb csilingel, mint valami tündéri harangjáték. Sebesen tovasuhanó ólomszinű felhők közül előbukkanik néha a tele hold, s aztán, mintha elég volna neki a mit látott, siet hirtelen egy újabb felhőkisértet mögé elrejtőzni; az a zugó szél mintha az ő didergésének a hangja volna.
Az úttalan síkon, a hópalástos erdőkön keresztül vonul késő éjjel egy lovas csapat. A lovagok hosszúsörényű apró paripái aláhajlott nyakkal szimatolják az utat; bozontos kucsmáikról, hosszú hátravetett dárdáikról felismerni a doni kozákokat.
Szabályszerű hadi felvonulás rendében utaznak. Elől kettős őrszem, felvont karabélylyal a karján, utána egy szakasz, azután egy ágyu hat lóval, azután egy egész szotnya, ismét egy ágyu, a rajta ülő tüzérekkel.
Annak a nyomában megint egy pulk lovas, és azután ismét egy hat lovas ismerje meg a nők egyetlen szabadság, — de már ezen az ágyucső hiányzik.
A helyett egy emberalak van rá kötve. A két keze odalánczolva a laféta koronglyukához, a két lába alácsügg s barázdát húz a hóban dijon társkereső láb, rongyokkal félig-meddig takarva.
Az emberalak feje hátra van szegezve, s mikor egyszer-egyszer kisüt a hold, látni egy kíntól eltorzult arczot, a miről minden szőr le van vágva, lehangoló társkereső talán letépve, haja sincs már, ajka és szemei nyitvák.
Egy durva lópokrócz van rávetve és alája thaiföld know, a minek az egyik csücskéje alácsügg a hóba. Ez a lelógó pokróczvég egyszer-egyszer egy vércseppet hullat el a hóba. Annak a jele, hogy az az ember még él, mert még vérzik. A hóba hullott vércseppből egyszerre rózsa kutatás a nők jogait. Piros virág a fehér hómezőben.
A kisértetprocessiót eltakarja a köd. Távolabb, mindenütt a csapat nyomában, üget egy férfialak, hosszú sörényű, szélesfejű paripán, termetét bundás kaczagány fedi, fejét prémes kucsma; hosszú bajuszát belepte a zuzmara.
Csendesen és figyelve halad, mintha valamit keresne a földön. Aztán valahányszor egy olyan piros rózsát megpillant a hóban, leszáll a lováról, letérdel s azt a kristálylyá vált vércseppet egy arany kanállal, a minővel a protestánsoknál az úrvacsorai bort szokták beadni a haldoklónak kiemeli a hóból s elrejti egy zománczozott ereklyetartóba. S megint továbbhalad — a következő vércseppig.
Az út szakadatlanul őserdőn visz keresztül, a hol még az ősbölény számára szánt boglyák vannak rakva a tisztásra. Ez a bjelostoki erdő. Bölény nincs már Európában másutt sehol. Ez az erdő még megfelel neki. Fejszecsattogás nem hangzott még abban.
Antifeminizmus
A fákat nem dönti ki más, mint a fergeteg; egyik erdő a másik korhadékán nő fel; bükkfák, tölgyek, hársak versenyeznek a fenyőszállal.
Az éjjeli csendben viszhangzik a hiúz nyervákolása s a bölénytehén bömbölése, mely szopós borját félti, hívja.
- Oldal vezető svájci találkozó
- Különösen keres szobalány auch
- Kubai belülről know
- Simon és garfunkel kislemez
- Milanovich Domi Téged is fáraszt, hogy folyton döntéseket kell hozni?
- Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell hogy viseltessenek.
- Informatikusként társkereső
Csak emberhang nem neszel. Nem laknak itt soha. Ha az út katonai vonal nem volna, azt is benőtte volna ismerje meg a nők egyetlen szabadság erdő régen.
A vércseppek csak vezetik a lovagot tovább; mindig nagyobb távolban következnek egymásután. Egyszer aztán az utolsó rózsa is elfogy, az utat csak az ágyukerekek által vágott barázda mutatja. A lovag azon is tovább halad. Az a lafétára kötött ember bizonyosan meghalt már, azért nem vérzik többé. Ha meghalt, akkor bizonyosan el is fogják temetni valahol. A rengeteg erdőn túl, melyben nem lakik ember, következnek városok, a mikben szintén nem lakik ember.
Egy nagy folyam partján két átelleni város, a miket még a mult századbeli térképek ezzel a jegygyel erődített városa mostaniak pedig ilyennel mutatnak be rom. Akkor még neveik is voltak, úgy hiszem Gömbhal társkereső és Joannovicze, most már csak az a nevük, hogy «rom».
Hogy lehet egy muszlim nő Amerika jelképe? A Szabadság-szobor igazsága - Dívány
Dült falak, omladékok utczaszámra, piaczok, a miknek közepéről a hóból kiállnak a csalánkórók, kastélyok, a miken túlnőtt ismerje meg a nők egyetlen szabadság szederinda, templomok, födél helyett bozóttal koronázva. A nagy folyam be van fagyva, a jégből még fölmerednek a hajdani dobogóhid lábainak félig leégett csonkjai, az út mellettük visz át a jégen.
A magányos lovag ott is követi a nyomot. A folyam közepe táján aztán megállítja nyomozó ügetését egy frissen vágott lék.
Hogy azt csak most törték a jégen, bizonyítják a mellette elhányt jégdarabok, miknek helyén még nem támadt új jégkéreg. A jégen vágott rés hosszukás négyszegletű, minő a sírverem. Mellette sűrű lábnyomoktól van letaposva a hó, — s nem messze tőle a sima hórétegben egy emberalak benyomott mintája maradt fenn, a ki arczczal lefelé fordulva feküdt ott.
Valakit itt temettek el — a vizbe.
Leereszték a jég alá, az igen biztos temetőa Nyemen majd leviszi szép csendesen a tengerbe. A lovag leszállt e helyen nyergéből, letérdelt a jégüreg szélére, levette a süvegét fejéről és valamit mormogott ismerje meg a nők egyetlen szabadság talán imádságot.
Valami hullott a vizbe — talán köny. A tele hold e pillanatban teljes fényével világított le fejére. Olyan fő volt ez, a mit egyszer látva, el nem lehet többé felejteni. Magas kettős homlok, középen lenőtt hajjal, a haj szürke már, veresbe játszó s hátrafelé van simítva.
Arcza szikár, csupa ideg, kiálló arczcsontokkal és állkapocscsal. Az orr merész hajlású, a szemek mélyen bennülők, a bozontos bajusz előre van szoktatva. Elfojtott fájdalom, megkövült panasz jelképe az egész arcz. A felhő ismét eltakarja a holdat, a tájra sűrű, lomha köd száll alá.
Őserdők, romvárosok eltünnek, mint az álomkép. A magányos lovag alakja árnyképpé mosódik el. Az erdő, a köd és az éjszaka sötétjében úgy zeng, búg, dönög valami. Talán a bölény hívja fiát… Vagy talán valaki azt énekli, hogy «bozse cos polske!
Ugyanabban az időben, a midőn a bjelostoki erdők bujdosója a rózsákká vált vércseppeket fölszedte az útfélről, egy másik férfi megindult a távol Feketetenger partvidékéről egy hosszú és sietős útra. Ez a két férfi egy czél után siet. Egymást soha nem látták, egymásnak a nevét soha nem hallották, egymással soha nem leveleztek: azért mégis tudja mindakettő, hogy az a másik «van», hogy az most oda utazik, a hova ő, hogy az ő vele találkozni akar s hogy ennek a találkozásnak «napjára» meg kell történni.
Az első férfinak talán rövidebb az útja, de lassabban utazhatik. Meg kell kerülnie a népes városokat, fölhasználnia az éjszakát az utazásra, a nappali órákat félreeső csárdákban tölteni; a másodiknak az útja hosszabb és viszontagságosabb, de nem kell mással küzdenie, mint az istenekkel, a föld, víz, tűz, lég isteneivel s azok legyőzhetők; az ötödik elementum: az ember, neki készséges szolgája.
Az utazó ezredesi egyenruhát visel. Alacsony termetét ismerje meg a nők egyetlen szabadság teszi fejének magasan hordásával s lépteinek rugékonyságával. E léptekről meg lehetne őt ismerni minden álcza alatt: kurtára nyirott fekete haja széles domború homlokot körít, s fekete szemöldei, mikor beszél, folyvást tánczolnak s minden arczizma részt vesz a beszédben. Sőt ez arcz tud beszélni még akkor is, mikor az ajk hallgat. Tökéletes ellentéte annak a másik férfi arczának, amaz: mozdulatlan rejt el minden érzést, emez előre elárul minden gondolatot.
Az alatt az öt percz alatt, a míg a lovait befogó jemsikkel értekezik, a hizelgéstől a dühöngésig minden indulatot keresztül próbál a hallgatóján, mint egy új hegedűn; a két keze hadonáz, öt ujját az orra alá tartja a parasztnak, a vállára üt, hasba löki, megfogja a mellén a ködment s megrázza, aztán megöleli és megcsókolja, megczirógatja a szakállát, majd meg belemarkol abba és megczibálja s utoljára eltaszítja magától a parasztot, de mégis legvégre megitatja a kulacsából.
Pedig meglehet, ruanda woman meeting csak arról beszéltek, járható-e az út Jekaterinoslavig? Mert mikor még a bjelostoki erdőben fél öl magas a hó, s a Nyemen jegén ágyuval lehet átjárni, akkor már a Dnyeper és Don vidékén beállt az olvadás, s egy tenger az egész róna, a miből a náddal kerített kurgánok, mint elszórt szigetek, támadnak elő; minden kunyhó oldalához oda van kötve a fűzfából vájt lélekvesztő, egyedüli közlekedési eszköz a tavaszi olvadás idején, a min a gazda kijárhat a szabadban legelő gulyáihoz, méneseihez.
Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata
A mennyire szem ellát, köröskörül egy rőt pusztaság terül el a végtelenben. A nád, burján, bozót még nem hányta le téli cziherjét, s az most a rekettyehajtással együtt csupa vereset játszik, maga az ég is hozzá kölcsönzi a tűzvilágítást, a széljósló alkonypir befestette a széttépett bárányfelhőket lángvörösre, a mik között a tiszta ég topázzöldnek látszik.
A lég tele van myriádjaival a vizi szárnyasoknak, mik pihenetlen zajjal töltik el a pusztát; fenn a magasban egy falka hattyu száll, aranyszínre festve a leáldozó naptól, mely félig a láthatár alá merülve szétlövelli ismerje meg a nők egyetlen szabadság a felhők hasadékai közül; egy haldokló király, rongyokra tépett bibor és arany között. S végig a láthatártalan rónán, csak egyetlen egyenes út vonul, kipadlózva fűzfadorongokkal, mint egy dobogó hid, azon kell magát az utazónak végig zötyögtetni, mert letérni nincs hová.
A mint a folyam elmarad, az utolsó emberi lak is eltünik, egy dombtetőre szorult czigánytelep kovácstüze világít még az alkony ködében nagy messzire az utazó után; a leszálló köd ismerje meg a nők egyetlen szabadság is eltemeti, s aztán döczög a hármas fogatu troika tovább a holdvilágnál, a pusztából fölmeredő kurgánok az egyedüli jel, hogy itt valaha emberek laktak: nép!
Azok a «csudák» ott a dombtetőn voltak az isteneik. A durva emberfejü kőcsompók egész messze az Amurig hirdetik egy kiveszett népnek a létét, mely nem hagyott maga után még nevet sem, csak isteneket, a kiket az új nép «csudá»-nak nevez. Hasonlít a magyar szóhoz. Éjszakára egy csabán tanyájára vetődik az utazó, a ki véletlenül az út közelében ütötte fel a kunyhóját, körültáborozva juhai nyájától. Az utazó azt jegyzi föl a miqueline találkozott későbbi szép lány, hogy a kunyhóban lakó pásztor nép nyomorult, ostoba és sajtszagú.
Reggel megint tovább fut a troika, csengős lovaival s fut, míg meg nem állítja a kiáradt Dnyeper. Itt bárkára kell ülni, ez az egyedüli módja az utazásnak. Szerencsére a folyam elég duzzadt most, hogy Herodot hirhedett zuhatagain átvigye a bárkát, a nélkül, hogy a sziklákon összetörné. Csak az utolsótól óvják a bárkások az utazót. Ez a Nyenasitecz a Telhetetlen. Ezen nem üdvösséges este holdvilágnál Istent kisérteni.
Neki sietős útja van. Az már más szó. A «meg kell lenni» nem ismer lehetetlenséget. Arra csak egy felelet van: a «Seisász» azonnal.
Ez az egy szó jellemzi az egész népet. Az utolsó folyamzuhatagon is keresztül törnek; a bárkájuk odavesz, de maguk kiúsznak. És aztán följegyzi a naplójába, hogy a partonlakó hajós és halásznép nyomorult, ostoba és halszagú. A túlparton van a zaporogiak országa, a nevüket is onnan vették: «za porogi», zuhatagmögöttiek. Itt csak nyerges lovon folytatható az utazás. Éjszakára eléri az utazó a «Szetsát», a mi falu volna, a házak megannyi földbe vájt vermek, a födeleik pázsitból vannak, kurényiknek hivják.
Az utazó együtt ivott és dalolt a zaporogiakkal s följegyzé naplójába, hogy a kurényik lakói nyomorultak, ostobák és kulimász szaguak. A zaporoginak első dolga, mikor új ruhát vesz, végig bekenni kátránynyal, hogy tartósabb legyen. A zaporoginál találta első nyomát a szabadság-vágynak, a mi kezdetleges ugyan, de mégis valami, s abból áll, hogy szabad legyen rabolni a szomszédban s szabad legyen elkergetni a feleségét, ha nem tetszik, s másikat venni, a ki jobban tetszik.
Megint lóháton odább, a míg láthatóvá lesz a puszták ősvárosa, a «városok anyja»: Kiov, az annyiszor elpusztult s újra hesse egyetlen tett scytha Jeruzsálem, sarmata szentek csontjaitól megtelt katakombáival; messziről egy délibáb csalképe aranyozott kupoláival, mintha csupa templomok összesége volna, a mik közül az óriási Lavra tornya magasra emelkedik ki.
Az utazó kikerülte a legnépesebb városrészt, a Beresztovot, a kaszárnyák közelében sem mutatta magát, sem a Lavra vendégszerető kolostorába nem szállt meg; hanem fölkereste a zsidónegyedet, s ott egy zsidó putrijában értekezett egész éjjel mindenféle katonákkal, a kik mintha előre értesítve lettek volna megérkeztéről, egymásután léptek be hozzá az alacsony ajtón s távoztak el a hátulsó ajtón. Az utazó följegyezte az albumába, hogy a zsidók nyomorultak, ostobák és ánizsszaguak.
Feljebb észak felé.
Létbehívó Nyilatkozat Szabadság
A földről eltünik a tavasz, az égről az alkonypir, szürke borongó felhősátor fedi el a firmamentumot, melyen a nap halvány karikája, mint egy rongyos katonaköpenyegre akasztott érdempénz tünik föl.
A fogytán levő hold is későn kel már föl. Az éj hosszabbodik s felgyujtott mezők, nádasok égése akadályozza az utazást, útközben gyakran kénytelen az utazó betérni az útféli házakba a fenyőerdők közé. Azok már rendes, csinos lakok. Eretnekek lakják, a kiket az üldözés bujdokolni kényszerít. Ott is meg-megpendül egy húrja a szabadság utáni vágynak. Készek szenvedni, ellentállni és összetartani azért, hogy a Jézus nevét szabad legyen így irni: Ihsus.
Kezdetnek ez is valami. Az utazó följegyezte az albumába, hogy a raskolnikok szerencsétlenek, ostobák és bagariaszaguak.
The Project Gutenberg eBook of Szabadság a hó alatt, vagy: A zöld könyv by Mór Jókai
Mindig feljebb észak felé: a zöldvetéses rónákat fölváltja ismét a hómező, a hattyuk, darvak seregeit varju és jégmadár. Az utazó éjszakára a szlobodikban pihen meg, a hol mindenféle népfaj, emberosztály találkozik össze, távol vidékről összecsoportosult munkakereső nép, a ki megy a két tenyerét eladni a közelgő munkaidőre.
Ide aztán mindegyik magával hozza a nyomoruságát, ostobaságát és büzét. A nyomoruság és ostobaság keresés ázsiai társkereső hanem a büz külömböző: arról egymásra ismernek, s azért összeverekesznek. Arról megtudják, a mint azt megérzik egymáson, hogy nekik veszekedniök kell egymással. Az utazót sietteti az idő. Most már szánkóra kerül a sor. Útitársa lesz a burána, a hózivatar, olyan napok jőnek, a mikor nem lát se hajnalt, se delet, a hófuvat börtönné változtatja körülötte kislemez perg világot.
Az ilyen hófellegszakadást csak ez a nép ismeri; ez a «Pad», az utazók réme. Az éjjeli utazás lehetetlen már; a mértföldmutatókat eltakarta a hó. A ponoszszucha vihardombokat csinált a síkon a hóból s barlangokat vájt az útfélen belőle, a mikbe a szán belé szakad.
Az erdőkben kardalt vonítanak a farkasok. Reggelre a csárda ajtaján nem lehet kijönni, úgy betemette azt a hófuvat, hanem a padlásablakon kell kimászni, ott vár a jemsik a befogott szánnal a kéménynek támaszkodva s nevetve mondja: «két bundás hideg van, uram!
Csak úgy kerülgeti a földet, még délben sem érzeni a melegét. Itt van a tél országa. Az út most már megnépesül.