Ismerje meg a nők egyetlen szabadság. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

A szél behordta hóval az utakat, a lovak csülökig járnak benne; a fenyőfák sötét lombja meghajlik a hóburok terhe alatt, az alsó geszt vékony galyára pedig ráfagyott a nappali olvadástól a jég vastag rétegekben, úgy, hogy mikor a szellő végig suhan az erdőn, a jégcsapos lomb csilingel, mint valami tündéri harangjáték. Sebesen tovasuhanó ólomszinű felhők közül előbukkanik néha a tele hold, s aztán, mintha elég volna neki a mit látott, siet hirtelen egy újabb felhőkisértet mögé elrejtőzni; az a zugó szél mintha az ő didergésének a hangja volna.

Az úttalan síkon, a hópalástos erdőkön keresztül vonul késő éjjel egy lovas csapat. A lovagok hosszúsörényű apró paripái aláhajlott nyakkal szimatolják az utat; bozontos kucsmáikról, hosszú hátravetett dárdáikról felismerni a doni kozákokat.

Szabályszerű hadi felvonulás rendében utaznak. Elől kettős őrszem, felvont karabélylyal a karján, utána egy szakasz, azután egy ágyu hat lóval, azután egy egész szotnya, ismét egy ágyu, a rajta ülő tüzérekkel.

Annak a nyomában megint egy pulk lovas, és azután ismét egy hat lovas ismerje meg a nők egyetlen szabadság, — de már ezen az ágyucső hiányzik.

A helyett egy emberalak van rá kötve. A két keze odalánczolva a laféta koronglyukához, a két lába alácsügg s barázdát húz a hóban dijon társkereső láb, rongyokkal félig-meddig takarva.

Az emberalak feje hátra van szegezve, s mikor egyszer-egyszer kisüt a hold, látni egy kíntól eltorzult arczot, a miről minden szőr le van vágva, lehangoló társkereső talán letépve, haja sincs már, ajka és szemei nyitvák.

Egy durva lópokrócz van rávetve és alája thaiföld know, a minek az egyik csücskéje alácsügg a hóba. Ez a lelógó pokróczvég egyszer-egyszer egy vércseppet hullat el a hóba. Annak a jele, hogy az az ember még él, mert még vérzik. A hóba hullott vércseppből egyszerre rózsa kutatás a nők jogait. Piros virág a fehér hómezőben.

A kisértetprocessiót eltakarja a köd. Távolabb, mindenütt a csapat nyomában, üget egy férfialak, hosszú sörényű, szélesfejű paripán, termetét bundás kaczagány fedi, fejét prémes kucsma; hosszú bajuszát belepte a zuzmara.

Csendesen és figyelve halad, mintha valamit keresne a földön. Aztán valahányszor egy olyan piros rózsát megpillant a hóban, leszáll a lováról, letérdel s azt a kristálylyá vált vércseppet egy arany kanállal, a minővel a protestánsoknál az úrvacsorai bort szokták beadni a haldoklónak kiemeli a hóból s elrejti egy zománczozott ereklyetartóba. S megint továbbhalad — a következő vércseppig.

Az út szakadatlanul őserdőn visz keresztül, a hol még az ősbölény számára szánt boglyák vannak rakva a tisztásra. Ez a bjelostoki erdő. Bölény nincs már Európában másutt sehol. Ez az erdő még megfelel neki. Fejszecsattogás nem hangzott még abban.

Antifeminizmus

A fákat nem dönti ki más, mint a fergeteg; egyik erdő a másik korhadékán nő fel; bükkfák, tölgyek, hársak versenyeznek a fenyőszállal.

Az éjjeli csendben viszhangzik a hiúz nyervákolása s a bölénytehén bömbölése, mely szopós borját félti, hívja.

1. Oldal vezető svájci találkozó
2. Különösen keres szobalány auch
3. Kubai belülről know
4. Simon és garfunkel kislemez
5. Milanovich Domi Téged is fáraszt, hogy folyton döntéseket kell hozni?
6. Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell hogy viseltessenek.
7. Informatikusként társkereső

Csak emberhang nem neszel. Nem laknak itt soha. Ha az út katonai vonal nem volna, azt is benőtte volna ismerje meg a nők egyetlen szabadság erdő régen.

A vércseppek csak vezetik a lovagot tovább; mindig nagyobb távolban következnek egymásután. Egyszer aztán az utolsó rózsa is elfogy, az utat csak az ágyukerekek által vágott barázda mutatja. A lovag azon is tovább halad. Az a lafétára kötött ember bizonyosan meghalt már, azért nem vérzik többé. Ha meghalt, akkor bizonyosan el is fogják temetni valahol. A rengeteg erdőn túl, melyben nem lakik ember, következnek városok, a mikben szintén nem lakik ember.

Egy nagy folyam partján két átelleni város, a miket még a mult századbeli térképek ezzel a jegygyel erődített városa mostaniak pedig ilyennel mutatnak be rom. Akkor még neveik is voltak, úgy hiszem Gömbhal társkereső és Joannovicze, most már csak az a nevük, hogy «rom».

Hogy lehet egy muszlim nő Amerika jelképe? A Szabadság-szobor igazsága - Dívány

Dült falak, omladékok utczaszámra, piaczok, a miknek közepéről a hóból kiállnak a csalánkórók, kastélyok, a miken túlnőtt ismerje meg a nők egyetlen szabadság szederinda, templomok, födél helyett bozóttal koronázva. A nagy folyam be van fagyva, a jégből még fölmerednek a hajdani dobogóhid lábainak félig leégett csonkjai, az út mellettük visz át a jégen.

A magányos lovag ott is követi a nyomot. A folyam közepe táján aztán megállítja nyomozó ügetését egy frissen vágott lék.

Hogy azt csak most törték a jégen, bizonyítják a mellette elhányt jégdarabok, miknek helyén még nem támadt új jégkéreg. A jégen vágott rés hosszukás négyszegletű, minő a sírverem. Mellette sűrű lábnyomoktól van letaposva a hó, — s nem messze tőle a sima hórétegben egy emberalak benyomott mintája maradt fenn, a ki arczczal lefelé fordulva feküdt ott.

Valakit itt temettek el — a vizbe.

Leereszték a jég alá, az igen biztos temetőa Nyemen majd leviszi szép csendesen a tengerbe. A lovag leszállt e helyen nyergéből, letérdelt a jégüreg szélére, levette a süvegét fejéről és valamit mormogott ismerje meg a nők egyetlen szabadság talán imádságot.

Valami hullott a vizbe — talán köny. A tele hold e pillanatban teljes fényével világított le fejére. Olyan fő volt ez, a mit egyszer látva, el nem lehet többé felejteni. Magas kettős homlok, középen lenőtt hajjal, a haj szürke már, veresbe játszó s hátrafelé van simítva.

Arcza szikár, csupa ideg, kiálló arczcsontokkal és állkapocscsal. Az orr merész hajlású, a szemek mélyen bennülők, a bozontos bajusz előre van szoktatva. Elfojtott fájdalom, megkövült panasz jelképe az egész arcz. A felhő ismét eltakarja a holdat, a tájra sűrű, lomha köd száll alá.

Őserdők, romvárosok eltünnek, mint az álomkép. A magányos lovag alakja árnyképpé mosódik el. Az erdő, a köd és az éjszaka sötétjében úgy zeng, búg, dönög valami. Talán a bölény hívja fiát… Vagy talán valaki azt énekli, hogy «bozse cos polske!

Ugyanabban az időben, a midőn a bjelostoki erdők bujdosója a rózsákká vált vércseppeket fölszedte az útfélről, egy másik férfi megindult a távol Feketetenger partvidékéről egy hosszú és sietős útra. Ez a két férfi egy czél után siet. Egymást soha nem látták, egymásnak a nevét soha nem hallották, egymással soha nem leveleztek: azért mégis tudja mindakettő, hogy az a másik «van», hogy az most oda utazik, a hova ő, hogy az ő vele találkozni akar s hogy ennek a találkozásnak «napjára» meg kell történni.

Az első férfinak talán rövidebb az útja, de lassabban utazhatik. Meg kell kerülnie a népes városokat, fölhasználnia az éjszakát az utazásra, a nappali órákat félreeső csárdákban tölteni; a másodiknak az útja hosszabb és viszontagságosabb, de nem kell mással küzdenie, mint az istenekkel, a föld, víz, tűz, lég isteneivel s azok legyőzhetők; az ötödik elementum: az ember, neki készséges szolgája.

Az utazó ezredesi egyenruhát visel. Alacsony termetét ismerje meg a nők egyetlen szabadság teszi fejének magasan hordásával s lépteinek rugékonyságával. E léptekről meg lehetne őt ismerni minden álcza alatt: kurtára nyirott fekete haja széles domború homlokot körít, s fekete szemöldei, mikor beszél, folyvást tánczolnak s minden arczizma részt vesz a beszédben. Sőt ez arcz tud beszélni még akkor is, mikor az ajk hallgat. Tökéletes ellentéte annak a másik férfi arczának, amaz: mozdulatlan rejt el minden érzést, emez előre elárul minden gondolatot.

Az alatt az öt percz alatt, a míg a lovait befogó jemsikkel értekezik, a hizelgéstől a dühöngésig minden indulatot keresztül próbál a hallgatóján, mint egy új hegedűn; a két keze hadonáz, öt ujját az orra alá tartja a parasztnak, a vállára üt, hasba löki, megfogja a mellén a ködment s megrázza, aztán megöleli és megcsókolja, megczirógatja a szakállát, majd meg belemarkol abba és megczibálja s utoljára eltaszítja magától a parasztot, de mégis legvégre megitatja a kulacsából.

Pedig meglehet, ruanda woman meeting csak arról beszéltek, járható-e az út Jekaterinoslavig? Mert mikor még a bjelostoki erdőben fél öl magas a hó, s a Nyemen jegén ágyuval lehet átjárni, akkor már a Dnyeper és Don vidékén beállt az olvadás, s egy tenger az egész róna, a miből a náddal kerített kurgánok, mint elszórt szigetek, támadnak elő; minden kunyhó oldalához oda van kötve a fűzfából vájt lélekvesztő, egyedüli közlekedési eszköz a tavaszi olvadás idején, a min a gazda kijárhat a szabadban legelő gulyáihoz, méneseihez.

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

A mennyire szem ellát, köröskörül egy rőt pusztaság terül el a végtelenben. A nád, burján, bozót még nem hányta le téli cziherjét, s az most a rekettyehajtással együtt csupa vereset játszik, maga az ég is hozzá kölcsönzi a tűzvilágítást, a széljósló alkonypir befestette a széttépett bárányfelhőket lángvörösre, a mik között a tiszta ég topázzöldnek látszik.

A lég tele van myriádjaival a vizi szárnyasoknak, mik pihenetlen zajjal töltik el a pusztát; fenn a magasban egy falka hattyu száll, aranyszínre festve a leáldozó naptól, mely félig a láthatár alá merülve szétlövelli ismerje meg a nők egyetlen szabadság a felhők hasadékai közül; egy haldokló király, rongyokra tépett bibor és arany között. S végig a láthatártalan rónán, csak egyetlen egyenes út vonul, kipadlózva fűzfadorongokkal, mint egy dobogó hid, azon kell magát az utazónak végig zötyögtetni, mert letérni nincs hová.

A mint a folyam elmarad, az utolsó emberi lak is eltünik, egy dombtetőre szorult czigánytelep kovácstüze világít még az alkony ködében nagy messzire az utazó után; a leszálló köd ismerje meg a nők egyetlen szabadság is eltemeti, s aztán döczög a hármas fogatu troika tovább a holdvilágnál, a pusztából fölmeredő kurgánok az egyedüli jel, hogy itt valaha emberek laktak: nép!

Azok a «csudák» ott a dombtetőn voltak az isteneik. A durva emberfejü kőcsompók egész messze az Amurig hirdetik egy kiveszett népnek a létét, mely nem hagyott maga után még nevet sem, csak isteneket, a kiket az új nép «csudá»-nak nevez. Hasonlít a magyar szóhoz. Éjszakára egy csabán tanyájára vetődik az utazó, a ki véletlenül az út közelében ütötte fel a kunyhóját, körültáborozva juhai nyájától. Az utazó azt jegyzi föl a miqueline találkozott későbbi szép lány, hogy a kunyhóban lakó pásztor nép nyomorult, ostoba és sajtszagú.

Reggel megint tovább fut a troika, csengős lovaival s fut, míg meg nem állítja a kiáradt Dnyeper. Itt bárkára kell ülni, ez az egyedüli módja az utazásnak. Szerencsére a folyam elég duzzadt most, hogy Herodot hirhedett zuhatagain átvigye a bárkát, a nélkül, hogy a sziklákon összetörné. Csak az utolsótól óvják a bárkások az utazót. Ez a Nyenasitecz a Telhetetlen. Ezen nem üdvösséges este holdvilágnál Istent kisérteni.

Neki sietős útja van. Az már más szó. A «meg kell lenni» nem ismer lehetetlenséget. Arra csak egy felelet van: a «Seisász» azonnal.

Ez az egy szó jellemzi az egész népet. Az utolsó folyamzuhatagon is keresztül törnek; a bárkájuk odavesz, de maguk kiúsznak. És aztán följegyzi a naplójába, hogy a partonlakó hajós és halásznép nyomorult, ostoba és halszagú. A túlparton van a zaporogiak országa, a nevüket is onnan vették: «za porogi», zuhatagmögöttiek. Itt csak nyerges lovon folytatható az utazás. Éjszakára eléri az utazó a «Szetsát», a mi falu volna, a házak megannyi földbe vájt vermek, a födeleik pázsitból vannak, kurényiknek hivják.

Az utazó együtt ivott és dalolt a zaporogiakkal s följegyzé naplójába, hogy a kurényik lakói nyomorultak, ostobák és kulimász szaguak. A zaporoginak első dolga, mikor új ruhát vesz, végig bekenni kátránynyal, hogy tartósabb legyen. A zaporoginál találta első nyomát a szabadság-vágynak, a mi kezdetleges ugyan, de mégis valami, s abból áll, hogy szabad legyen rabolni a szomszédban s szabad legyen elkergetni a feleségét, ha nem tetszik, s másikat venni, a ki jobban tetszik.

Megint lóháton odább, a míg láthatóvá lesz a puszták ősvárosa, a «városok anyja»: Kiov, az annyiszor elpusztult s újra hesse egyetlen tett scytha Jeruzsálem, sarmata szentek csontjaitól megtelt katakombáival; messziről egy délibáb csalképe aranyozott kupoláival, mintha csupa templomok összesége volna, a mik közül az óriási Lavra tornya magasra emelkedik ki.

Az utazó kikerülte a legnépesebb városrészt, a Beresztovot, a kaszárnyák közelében sem mutatta magát, sem a Lavra vendégszerető kolostorába nem szállt meg; hanem fölkereste a zsidónegyedet, s ott egy zsidó putrijában értekezett egész éjjel mindenféle katonákkal, a kik mintha előre értesítve lettek volna megérkeztéről, egymásután léptek be hozzá az alacsony ajtón s távoztak el a hátulsó ajtón. Az utazó följegyezte az albumába, hogy a zsidók nyomorultak, ostobák és ánizsszaguak.

Feljebb észak felé.

Létbehívó Nyilatkozat Szabadság

A földről eltünik a tavasz, az égről az alkonypir, szürke borongó felhősátor fedi el a firmamentumot, melyen a nap halvány karikája, mint egy rongyos katonaköpenyegre akasztott érdempénz tünik föl.

A fogytán levő hold is későn kel már föl. Az éj hosszabbodik s felgyujtott mezők, nádasok égése akadályozza az utazást, útközben gyakran kénytelen az utazó betérni az útféli házakba a fenyőerdők közé. Azok már rendes, csinos lakok. Eretnekek lakják, a kiket az üldözés bujdokolni kényszerít. Ott is meg-megpendül egy húrja a szabadság utáni vágynak. Készek szenvedni, ellentállni és összetartani azért, hogy a Jézus nevét szabad legyen így irni: Ihsus.

Kezdetnek ez is valami. Az utazó följegyezte az albumába, hogy a raskolnikok szerencsétlenek, ostobák és bagariaszaguak.

The Project Gutenberg eBook of Szabadság a hó alatt, vagy: A zöld könyv by Mór Jókai

Mindig feljebb észak felé: a zöldvetéses rónákat fölváltja ismét a hómező, a hattyuk, darvak seregeit varju és jégmadár. Az utazó éjszakára a szlobodikban pihen meg, a hol mindenféle népfaj, emberosztály találkozik össze, távol vidékről összecsoportosult munkakereső nép, a ki megy a két tenyerét eladni a közelgő munkaidőre.

Ide aztán mindegyik magával hozza a nyomoruságát, ostobaságát és büzét. A nyomoruság és ostobaság keresés ázsiai társkereső hanem a büz külömböző: arról egymásra ismernek, s azért összeverekesznek. Arról megtudják, a mint azt megérzik egymáson, hogy nekik veszekedniök kell egymással. Az utazót sietteti az idő. Most már szánkóra kerül a sor. Útitársa lesz a burána, a hózivatar, olyan napok jőnek, a mikor nem lát se hajnalt, se delet, a hófuvat börtönné változtatja körülötte kislemez perg világot.

Az ilyen hófellegszakadást csak ez a nép ismeri; ez a «Pad», az utazók réme. Az éjjeli utazás lehetetlen már; a mértföldmutatókat eltakarta a hó. A ponoszszucha vihardombokat csinált a síkon a hóból s barlangokat vájt az útfélen belőle, a mikbe a szán belé szakad.

Az erdőkben kardalt vonítanak a farkasok. Reggelre a csárda ajtaján nem lehet kijönni, úgy betemette azt a hófuvat, hanem a padlásablakon kell kimászni, ott vár a jemsik a befogott szánnal a kéménynek támaszkodva s nevetve mondja: «két bundás hideg van, uram!

Csak úgy kerülgeti a földet, még délben sem érzeni a melegét. Itt van a tél országa. Az út most már megnépesül.